Mama Hotel *****

Először a rádióban hallottam a Mama Hotel jelenségéről, már elég régen, és a szóösszetétel azóta átküzdötte már magát a köztudatba is. A műsor hallatán a szüleim egyből elkezdtek engem fixírozni, meg jelentősségteljes pillantásokat vetni rám, mintha lenne más választásom.  A műsor az olaszországi helyzetről tudósított, hogy az olasz harmincas-negyvenes generáció előszeretettel lakik még mindig a szüleinél. Megmondom őszintén, hogy bár magam is ilyen hotel-lakónak tekintem, mindig őszinte csodálkozással vegyes lenézéssel tekintettem azokra, akiket nem valami egészségügyi probléma, vagy szegénység láncol a szüleikhez évekre, évtizedekre. Amikor a betegségem kapcsán hazakerültem, és az akkori pszichiáterem (netuddki) azt tanácsolta, hogy egy percre se hagyjanak magamra, és legyenek mindig a seggemben, bárhol is járok, mert hogy én ilyen, meg olyan súlyos beteg vagyok. Mondjuk nem is igazán jártam akkor sehova, volt, hogy hetekig nem keltem fel az ágyból. Kaptam is először egy skizofrénia utáni depresszió diagnózist, végül reziduális skizofrénnek diagnosztizáltak, ami kb. annyit tesz, hogy a betegség pusztítása nyomán érzelmileg elsivárosodtam, agyilag is eltompultam, és növényként vegetálok.

Persze ilyen körülmények között az ember nem vágyik önálló életre, körülbelül ekkor kezdődött a mama hotelbeli létezésem, vagyis inkább szanatóriumnak nevezném. Voltak ötletek, a szüleim részéről, hogy esetleg jobban érezném magam egy ilyen félutas házban, ami azt jelenti, hogy átmeneti menedéket nyújtanak főleg skizofréneknek, szenvedélybetegeknek, és még ki tudja kiknek. Egyszer majdnem bele is mentem, egyetlen feltétel volt, hogy nem volt szabad inni, az épülettel szemben viszont egy palackozott italok boltja állt, gondoltam, ha már nem bírom tovább, szépen átsétálok, lehúzok egy kéttengelyest, és már meg is van a kilépőm. De aztán nem került rá sor. A kezelőorvosom ennél fantáziadúsabb volt, ő egy skizofrén-demens elfekvőbe akart elvitetni mindenáron, ezt személyes ügyének tekintette, és mindenáron ragaszkodott volna hozzá szegény. Még a kizáró gondnokságot is megajánlotta emiatt.

Annál viszont antiszociálisabb vagyok, vagy mégsem vagyok annyira társas lény, mint mondják úgy általában az emberekről, hát csak maradt a Mama Hotel. És igen, a Mama Hotelben maximálisan kiszolgálják az embert, mosás, főzés, takarítás, stb. Ez még a depressziós időszakból maradt meg, vált megszokássá, hogy ún. házimunkát nem igazán csinálok. Sokszor jól jön a skizofrénia, nem kell megjátszanom magam olyan emberek előtt, akihez semmi kedvem, és magam körül sem kell semmit ellátnom. Nincs fűnyírás, mosogatás, mosás, kaját sem csinálok magamnak. Azt mondták nekem, hogy ezeket is írjam le. Le is írom. Ha egészségeseknek is kijár sok családban ez a bánásmód, annál több jogom van nekem ehhez is. Mint a rokkantsági ellátáshoz, az utazási kedvezményhez, meg az ingyenéléshez. Ha már olyan nagyon beteg vagyok.

Jogom van ahhoz is, hogy éjszaka mászkáljak a lakásban, dohányszemcsék, és gyűrött cigarettahüvelyek legyenek szétszórva a szobámban, össze-vissza a számítógép, a laptop, a tablet, meg a telefon vezetékei között. A ruháim szanaszét dobálva, általában ott hagyom, ahol leesik rólam. Érdekes módon a nagytudású elmeorvosi szakértő ezt a skizofrénia jeleinek állítja be, meg azt, hogy lassan beszélek, meg azt is, hogy egyszer meggondoltam magam, és mást mondtam a bíróságon, mint amit először, tehát megváltoztattam a véleményemet. Tiszta para, nem. Meg skizo. Aztán a tanunak beidézett szüleim kénytelenek voltak beismerni, hogy már a betegségem előtt is ilyen voltam, ilyen az alap személyiségem, miért pont a betegségem kapcsán lettem volna kényszeres rendmániás, nem értem. Ahol csődöt mond a szülői nevelés, és mintaadás, állambácsi lép a helyére, most mindegy, hogy elfekvő, vagy gondnokság, szépen el akarták rendezni a sorsomat, az az igazság, és azzal, hogy gondnokság alá “helyeztek”, még komiszabb lettem, jogosan hanyagolom el a környezetemet, jogosan gyűjtöm a kávéscsészéket az asztalomon, a sörösdobozokat a szekrényeken, és fiókokban, hiszen úgyis hülye vagyok, akiről az államnak kell gondoskodnia egy kijelölt gyámon keresztül.

Utólag elnézést kérek azoktól, akik netalán felháborodnának az itt leírtakon, én is felháborodtam már sok mindenen az életem során, de szerintem már kevés dolog lep meg, a gyámügy-pszichiátria-bíróság triumvirátusnak még utoljára sikerült, de a mindennapjaimban nem igazán sok vizet zavar ez az egész, éppencsak az énképemnek,  és a hiúságom maradékának nem tesz jót.

Még elemezhetném az egész dolgot pszichológiai szempontból, hogy ebben az egész Mama Hotel-jelenségben milyen szerepet játszanak, a gazdasági, pszichológiai és szociológiai tényezők, és ezek keveréke, most azonban ettől eltekintek. A saját példámat írtam le, lehet ezt helyteleníteni, lehet ezen megbotránkozni, mentegetőzhetnék, kielemezhetném lépésről lépésre, hogy mi vezetett ide, de igazából már engem sem érdekel. A gondnokság pont az ellenkező hatást váltotta ki nálam, mint amit kellett volna, és ennyi az egész.

[soundcloud url=”https://api.soundcloud.com/tracks/18764173″ params=”auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false&visual=true” width=”100%” iframe=”true” /]