Nem hall, nem lát, nem beszél

“Itt az a jó munkaerő, aki azt sem tudja, milyen rendezvényen van.” – mondta a nő, akit egyébként bírok, és láttam, hogy felém intett a fejével. Tény, hogy páran hülyének néznek a szakkörben, mert nem beszélek sokat, egy egész mondat pedig még ritkábban hagyja el a számatt. Tény, hogy akik “tudni véltek dolgokat”, túl sokat járatták a szájukat, és mindenről markáns véleményt alakítottak ki, és ennek hangot is adtak, már rég nincsnek velünk. Valaki azt tanácsolta a múlt évre vonatkozólag, hogy legyek beszédesebb, és ne befelé forduló. Én úgy érzem magam, hogy nagyon keveset számítok ott, de nem akarok jól értesült lenni, nem akarom tudni, hogy kinek mi a véleménye kiről, és egyáltalán nem akarok belefolyni a munkahelyi “ki az okosabb, ki van a legjobb állapotban, ki a legjobban értesült” c. versenybe, én letudom a 4 órámat aztán irány hazafelé, ahol nem kell senkinek megfelelni, azt csinálok, amit akarok, és mivel az abilify maintena inszomniát okoz, úgy néz ki a programom, hogy 4 óra munka, 4 óra alvás, és a fennmaradó időben azt csinálok, amit akarok. Az utolsó három hét nagyon megterhelő volt mindenkinek, mindenki pszichológushoz, vagy pszichiáterhez szaladgált, még én is kivettem egy napot egy kontroll miatt lehet, hogy lehet, hogy leendő (a pszicháternő) sem volt most sokkal jobb formában, mint én, szóbajött a blog, hogy reméli nem írok róla semmit, ő egyszer olvasta, de azt mondja többet nem fogja. Persze, nem erőszak. “Pszichomotilitása lassult. Mimika, pantomimika szegényes. Autusztikus, hipobuliás, motivációja csökkent, stb, stb”. Ez annyiban érdekes, hogy a pszichiáternek meg lehet a véleménye az emberről,  de kölcsönösen ez nem érvényes. Most véletlenül szóba jött, amúgy senkinek nem tudom garantálni, hogy ne kerüljön témába, legalább érintőlegesen, viszont igyekszek visszatérni a keresztnevek helyett az ilyen lehet, hogy leendő-féle megnevezésekre, egyedül az Editekből nem engedek, ha szóba jönnek, de igyekszem őket sem szóba hozni, csak ha valamihez kell. Amúgy ha valakit is érdekel, hogy mi folyik valójában egy ilyen védett munkahelyen, rehab munkahelyen, vagy nevezzük akárminek, azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudom. Annyit tudok, hogy megy a szúrka-piszka, az áskálódás, meg a bepanaszolás. És, hogy ki van kivel, ki kinek a barátja, vagy éppen aktuális ellenlábasa, én ezekről semmit nem tudok, annyit tudok, hogy Edit 2-vel reggelente néha elszívok egy cigit, és meghallgatom a mondanivalóját, mert jóban vagyunk (és vicces, és érdekes), egyedül vele, azt hiszem, ő az egyedüli, aki nem tart hülyének, vagy bambának, amire azt hiszem, még rá is játszok néha egy kicsit csak úgy, a szórakozásból, de Edit 2 átlát rajta, egyébként őt sem érdeklik a pletykák, neki az a feladata, hogy a lejáró betegekkel foglalkozzon, és nemsokára leteszi az ápolónói vizsgát, és elmegy időseket pelenkázni magyar-orosz szakos tanár létére. Én is elmegyek nemsokára a szoftverfejlesztő OKJ-ra, egyesek szerint nem ér semmit, szerintem meg igen. Annál biztos többet, minthogy egyik rehab cégtől szédelegjek a másikig, és az legyen a célom, hogy ne haljak éhen, esetleg szomjan. A jelenlegi munkahelyi hangulatról és körülményekről (sajnos) ez a szám jutott az eszembe:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=7eiogukIlyc&w=420&h=315]

Lehet-e következtetni a versekből a betegségre?

Egy barátom elküldte fiatalkori verseimet, amivel tényleg meglepetést okozott. Azt mondja, valami ősrégi nyomtatóval készült, már alig olvasható szövegek, és szinte az utolsó pillanatban lettek (re)digitalizálva. A versek nagyszerűen illusztrálják a kamaszkori idézőjeles szocializációmat, és csak egy adalék ahhoz, hogy problémás gyerek voltam. A suliban igyekeztem megfelelni, bár volt, hogy bort reggeliztem, vagy éppen felest. Több, mint húsz év távlatából azt mondom, hogy a versek tükröznek egy kort, ahol ahol fiatalkorúakat is kiszolgálnak alkohollal, és fél-legálisan mehet az alkoholizálás, és általános a kezeletlen fiatalkori depresszió. Múlt század végi versek, 1995, a költészettel modern kori Rimbaud-ként szakítottam 18 évesen, talán azért, mert nem tudtam még annnyit a kötött formájú versekről, mint manapság, és hát fiatalkorában mindenki amúgy is verset ír, aztán meg nem. Tény, hogy az én költői műveim más irányt vettek, mint az általános. Annyi, hogy a versek nem igényelnek kommentárt, önmagukat magyarázzák, nincs mit elemezni rajtuk. Nincs titok, nincs rejtély, nincs talány. Nem mondom, hogy ezek a legjobbak, de annak megítélésére jók, hogy hogy láttam a világot 15 évesen. Mai fejjel, ha néha verset írok, azokon van mit kommentálni, de mondjuk ki, inkább csak nekem kedvesek, kényelmesebb már szabad verset írnom, és menőbbnek gondolom. Inkább csak egy lelkiállapot kifejeződései, mint valós művészi alkotások. Visszatérve ezekhez a rímes-rémes versekhez, kérdés, hogy mennyire vetíti elő nálam a későbbi betegséget, mert sokan azt mondták, hogy a problémák velem nagyon régen kezdődtek, egyesek már 8-9 éves koromra vezették vissza, bár ennek ellent mondanék. Így visszaolvasva semmi jelét nem látom benne skizofréniára valló tendenciáknak, sőt túlzott precizitással lettek megfogalmazva. Aztán utólag lehet vitatkozni, hogy skizofrén volt-e József Attila, öngyilkos lett-e József Attila, vagy kíváncsi lennék, mit diagnosztizálnának ki ezekből az orvosok. Mindenesetre furcsa, hogy előkerültek ezek a versek, szerintem a fura témák ellenére egy 15 évestől nem is várható sokkal több.

Kikapcsolódás (Üdvözlet Rumániából)

Depressziós másik énem
Felesleges oxigénem
Miatt él még mindig bennem.
Két decis rum mit kell tennem?

Feláldozod magad értem?
Ezt valahogy mégsem értem.
Én, ki téged úgy szeretlek,
Most gyomromba eltemetlek?

Feltépem a zárjegyedet,
Kifolyatom a beledet,
Halálosan meggyötörlek,
Egy oszlopnál összetörlek.

Jó volt veled, és mégis megöltelek,
Magamra részeg vigyort erőltetek,
Ez csak egy felesleges haláleset,
Holnap megint depresszióba esek.

1995. október 14

Alulnézet

Tele vannak már a sírok,
Óvóhelyen verset írok.
Nem zümmögnek már a legyek,
Haza többé sose megyek.

Kicsi pince, nagy szabadság,
Ez a végső, édes rabság.
Elfogyott a kajám, vizem.
Lelkemet is mindjárt viszem.

A testemet hagyom csak itt,
Hátha táplál még valakit.
Hiszek még egy felsőbb lényben,
A jóságos égi fényben.

Ha hirtelen felvillanna,
Aki még él, kirohanna.
Néznénk, hogyan nő a gomba,
A megváltó atombomba.

1995. szeptember 17

Önámítás a világ vége előtt

Egyszer minden szerelem véget ér,
Valamelyik már el sem kezdődik.
Végül az összes marha hazatér,
Vagy élettel már nem is veszkődik.

Egy népszerű öngyilkossági mód,
Vagy csak hibás genetikai kód.
Nem tudod a végét, hidegen hagy,
Az életre is alkalmatlan vagy.

1995. szeptember 28

Napi kettő

Nézem a boldogságot bekötözött szemmel,
Mivel is működik, talán gombelemmel?
Próbálgatok mindent, egyik se megy bele,
Megdühödtem, most már mit csináljak vele?
Kést rántok, de ő is, én maradok ülve,
Furcsa testét nézem, késemet törülve.
Gátlástalan kurva volt,
Sosem ivott alkoholt.
Otthagyom, mert tudom, nem hal meg egészen,
Néha szembejön majd, de nem adja ki részem.

Tovább megyek innen, a rum jön velem szembe,
Késemet elrakom, őt veszem kezembe.
Rég ismerjük egymást, ugyanaz a bajunk,
Palackba zárva, és keserűek vagyunk.
Sajnálgatjuk magunkat egész éjszaka,
Majd vitatkozunk, kinek nagyobb a szaga.
Se nem élő, se nem holt,
Boldog ő még sosem volt.
Otthagyom, mert tudom, úgyis meg fog halni,
És ivás után különben is megyek falni.

1995. október 15
 

A legeslegrosszab hét – “kettős személyiség”

Mármint a szakkörben. Most tört ki a legnagyobb, és leghangosabb botrány az egész intézmény fennállásának történetében. Az egyik dolgozó kiakadt, de nagyon. Éppen kint cigiztem, de olyan hangok hallatszottak kí már a végén, mint egy disznóöléskor + hangos dübbenések, mintha legalábbis tömegverekedés alakult volna ki. Akik nem éppen kint cigiztek, hanem bent tartózkodtak a közelben, ma sorra indultak a pszichiátriára a kezelőorvosukhoz, aki valamennyire lenyugtatta őket, majd továbbküldte őket pszichológushoz, hogy annak segítségével dolgozzák fel a traumát. Pedig lényegében annyi történt, hogy egy illető kiborult (egyesek szerint kiprovokálták belőle az állatot), én pedig nem akarok véleményt alkotni, még annyit hozzátennék, hogy a kezelőorvosa szerint ez az esemény ennek a valakinek a személyiségéből fakad, azt mondta rá, hogy “kettős személyiség”, ami tudtommal nem pszichiátriai kórkép, tehát aktív betegséget sem lehet megállapítani nála, innentől kezdve rendőrségi ügy lesz belőle. Ebből csak annyit akarok kihozni, hogy az illető teljesen ép tudatánál volt akkor, amikor majdnem darabokra szedte a konyhát, és üvöltött, mint a sakál. Az elmúlt hetek történései nyomot hagytak mindannyiunkban, a múlt heti ámokfutó kislány Rivotril injekcióval a nyakában végezte, felkerült az osztályra, a mostani nővel nem tudni mi lesz, mivel valójában nem beteg, hanem csak elszállt az agya. Nekünk sem mondták el, pontosan mi történt, hanem jövő keddre meghívtak egy pszichológust, hogy az ő segítségével dolgozzuk fel a történteket, és megindították a rendőrségi eljárást. Szóval az utóbbi időben csupa öröm ez a rehab munka. Rám nem gyakorolt gyakorolt különösebb hatást az ügy, de az érzékenyebbek rossz állapotát, és gyakori sírógörcseit látva nem vagyok különösebben feldobva. Ja, még annyit, hogy az illető gyakran hangoztatta, hogy dilipapírja van, ezért bármit megtehet. Úgy látszik, nem.

Cyber sex és telemarketing

Biztos nem valami újdonságot fogok most leírni. Úgy alakult, hogy mostanában sokat skype-olok, és valaki kérte, hogy vegyem fel skype-ra. Köztudottan nem tudok nemet mondani, és felvettem. Azóta már fel lettem világosítva, hogy ismeretleneket nem veszünk fel csak úgy skype-ra. Olyan délután felé írt is nekem az illető, először illedelmesen bemutatkozott, aztán mondta, hogy unatkozik, meg cseréljünk képeket, de aztán túl gyorsan lettünk nagyon jóban.

hey i found your name on the directory. I’m 24/female wanna chat and share pics?

My name is amanda i grew up in Miami, i’m kinda a small girl with big attributes lol where are you from?

cool, im just bored as fuk at home! I’m single and looking… have you ever had cyber sex?

lol, send me a recent pic of you and lets have some fun

sweet like want to see a pics of me?

View post on imgur.com

http://s.imgur.com/min/embed.js
talk to me like a slut baby… do you like girls with big tits? want to see some naughty big tit pics?

ok i’ll show you just 1 naughty pic…

i’m getting wet baby wanna watch me rub my pussy on my cam?!

(benedvesedett, csak tudnám mitől, talán leöntötte magát?)

Blablabla, aztán átirányított egy oldalra, ami elvileg ingyenes, de egy eldugott helyen egy trükkös kis pipával be van jelölve, hogy regisztráláskor prémium tag szeretnék lenni.  Egy ilyen társkereső és pornóoldal keveréke. Aztán Amandának megtaláltam az adatlapját is rajta, lakóhely: Budapest. Nagyon nem mehet a forgalom, hogy így kell kuncsaftokat találnia , szegény. Vigaszképpen küldtem neki egy klipet, hogy én is hadd kárpótoljam legalább valamivel. (“Bocs ma nem jön be a kocsma, bocs ma nem jön be a szex…”) kezdetű kedves dallal. Cserébe kaptam egy pár vírust a telefon aksijára, de valahogy korrigálta magát végül, és letörölte őket. Azóta nem beszéltünk.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=yK5fjNJFuqQ&w=420&h=315]

A pszichiátriai töketlenkedésről, és köszi a díjat

Tegnap a szakkörben egész nap róla folyt a diskurzus, hogy késsel megy az anyjának, ráhívja a rendőrséget a barátjára, hülyeságeket kiabál, és szinte nekitámad az embernek. A kontrollon megjelenik, de az injekció elől elszalad, és azt mondja az orvosának, hogy “találkozunk a bíróságon”. Volt olyan vélemény, hogy ő már nem pszichotikus, hanem pszichopata. Munka után is az elmúlt hetekben elkövetett ámokfutásait tárgyalták, gondolkodtam, hogy maradjak-e a gép előtt meghallgatni, hogy miket csinált még, és írhattam volna róla egy jó kis posztot róla, de inkább tapintatosan távoztam. Egyszer én is játszottam ilyet, de én fél órán belül már le voltam injekciózva + feljelentés + gondnokság. Sőt, akkor is vittek már be, ha éppen csak sétáltam, vagy a munkahelyemen voltam. Ő hetek, vagy inkább hónapok óta követi el a legvadabb dolgokat, és a pszichiátria nem csinál semmit. Valami aláírást emlegetnek, hogy az kell a gyógykezeléséhez, pedig már régen ön- és közveszélyes. Na, de legyen elég ennyi. Én úgy érzem, engem világéletemben szívattak, mindenhol. Az eredményeimért, ha voltak, nagyon meg kellett dolgoznom, viszont nagyon hamar diszkrimináltak, bármerre vetett is a sorsom. Ezt generálta többek között az engem körüllengő szeszpára, másrészt a szakállam mindig a borosta és a szakáll közötti állapotban volt, egyáltalán nem divatos, ápolatlanság benyomását keltő. A tisztálkodással kb. úgy álltam, mint Piszkos Fred, a kapitány, Rejtő Jenő hőse, akit a legénységnek kellett erőszakkal megmosdatnia. Bár szerintem egyáltalán nem hatottam soha ijesztőnek, inkább az a fajta ember voltam, akibe az emberek előszeretettel beletörlik a lábukat, vagy rúgnak rajta még egyet.

Na, mindegy, a lényeg, hogy nem hallgattam tovább munkaidő után sokáig a nő viselt dolgait (pedig egy bejegyzést megért volna, csak akkor már megint én vagyok az, aki mindenkit kibeszélek itt, a blogon). Hanem hamarosan valahogy, nem is tudom, hogyan elkeveredtem a 4-es kocsmába, ahol nagy meglepetés ért: szinte a fél falum ott italozott. Na, most két választásom maradt: vagy hazamegyek a kétórási busszal, vagy megünneplem a péntekkel egybekötött falutalálkozót, és szétcsúszok egy kicsit. Inkább hazafelé indultam, vettem egy chipset, amikor egy csaj odajött hozzám, és megkérdezte, hogy merre van a vasbolt. Úgy látszik, a chips nagyobb bizalmat generál az emberekben, mintha egy dobozos sörrel mászkálok. (Az a belső zsebemben volt, he-he.) Kicsit beszélgettünk, ameddig elkísértem a vasboltig, megkínált cigivel, majd szép napot kívánva bement. Aztán itthon ért a hír, hogy megynyertem a Reblog Maraton egyik kategóriáját. Nagyon megörültem, de rájöttem, hogy jelenleg a szüleimen kívül senkivel sem tudom megosztani a jó hírt. Megnéztem a telefonom: 11 nem fogadott hívás, meg 2 üzenet A.-tól. Felhívtam, majd szóban is elmondta, hogy “zárjuk le a kapcsolatot”. Mindig is tudta, hogy tud feldobni. Lényegében már rég nem vagyunk együtt, de azért csak zárjuk le. Minden jót. Minden jót. Aztán megosztottam egy pár helyen, hogy nyertem. Aztán kitöröltem. Aztán csak megosztottam a G+-on. Ott úgyse olvassa senki. Valakit kerestem a Facebookon, mert aggódtam érte, 22 órája nem lépett be, 23 órája nem lépett be 1n. Aztán éjfél körül láttam, hogy hívott telefonon. A telefonnak ezt a Bell-féle funkcióját már rég nem használom. Aztán ma reggel eszembe jutott, hogy még akkor is felhívhattam volna, mert ilyenkor még nem szokott aludni. Mindegy, zavart voltam, a díj, a nyeremény kicsit összezavart.

Aztán ma reggelre kitisztult a fejem: mindegy, nem kell ezt tudni senkinek, minek hencegni. Ahogy a blogról se tud a legtöbb ismerősöm semmit, ez a dolog se tartozik senkire. Megfogadtam Bardóczi Ákos blogger tanácsát, “ne a díjra gyúrj, hanem pontosan csapasd ugyanúgy tovább, különben nem leszel önazonos.” Bár még mindig valahol ott motoszkál a fejemben. Osszam meg, ne osszam meg, hol (ne) osszam meg. Ez a nő a tablettával különösen szexi. Ahogy nyújtogatja a nyelvét benne a kapszulával, kifejező. Végre egy mozgókép, aminek van érteleme, illetve többletjelentése. Mégegyszer köszönöm.

A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.”

1992-ben járunk, amikor Bagdy emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt.  A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem történt volna meg.

Feldmár 1956-ban hagyta el az országot, és végül Kanadában telepedett le. Előbb matematikus, később pszichológus, pszichoterapeuta lett. 1992 óta rendszeresen tart előadásokat Magyarországon. Legkedvesebb tanítómestere Ronald David Laing skót (anti)pszichiáter volt. Feldmár önmagát szkeptikusnak tartja, elmondása szerint semmit sem hisz el, amit mondanak neki, vagy olvas valahol. A hallgatóságát arra buzdítja, hogy kételkedjenek az ő szavaiban is.

“Nekem nincs iskolám, én nem akarok olyanokat mondani, mint Freud, vagy Jung, nem mondom azt, hogy valamit így, vagy úgy  kell csinálni, egyszerűen csak rengeteg kérdést teszek fel, és elmondom, hogy velem mi történt. (…) Én arról beszélek, hogy bizonyos dolgokat hogyan nem kell csinálni, valamint arról, én hogyan csinálom ezeket.”

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintetenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket, újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt , hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére, Lodonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhetnek, anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülöböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban.

Utószó, vagyis gondolataim és tapasztalataim Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című könyvével kapcsolatosan

Bár Feldmár könyve 2009-ben jelent meg (legalábbis az, amelyik nekem megvan), és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy abbahagytam a gyógyszer szedését, és elkezdtem írni ezt a blogot. 2013-ban a helyi pszichiátria még egy körrel le volt maradva, tehát a szűkebb környezetem nem volt arra felkészülve, hogy a tudatállapotok szivárványának egy újabb árnyalata került a látókörükbe, és a szokásos drasztikus, középkori módon léptek fel ellenem, és “kezeltek” akaratom ellenére, majd javasolták a kizáró gondnokság alá helyezésemet. Ma, 2016 januárját írjuk, a helyi pszichiátrián nem létezik már kényszerbeutalás, akkor sem, ha valaki heves pszichotikus tüneteket produkál.  Kétségkívül átestek a ló túloldalára, se depó injekciót nem javasolnak, se nem kezelik akarata ellenére a beteget, hanem engedik szabadon téveszméktől gyötörten kóvályogni. Ha neki az örömet, csinálja, veszítse el a józan eszét, a munkáját, és a még megmaradt társas kapcsolatait. Az én véleményem Feldmár könyvéről, vagyis előadásainak tartalmáról az, hogy jól van felépítve, de a mai magyarországi viszonyok között megvalósíthatatlan mind a gyógyszermentes menedékházak létrehozása, az LSD, és MDMA-terápiákról nem is beszélve. Én gyógyszert akarok bevenni, és a gyógyszer mellékhatására újabb gyógyszert, és nem akarok sem LSD-t, sem extasyt szedni. Szerintem ez Feldmár András legjobb könyve, de a benne foglaltak csak a bizonyos feltételek, azaz segítő szakemberek, és kontroll mellett kivitelezhetőek, amik Magyarországon még mindig nem állnak rendelkezésre 1992 óta.

A könyv megtalálható az interneten is: http://www.daath.hu/menuLibrary.php.

Megkaptam a nyugdíjam, és nagy lett a pofám

A januártól érvényes 1,6 százalékos nyugdíjemelés hatására átlagosan 24 ezer forinttal nőnek éves szinten a nyugdíjak 2016-ban – mondta Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára. Az emelés 2,6 millió nyugdíjast érint, amely után az átlagnyugdíj összege havi 120 825 forint lesz. Ezek szerint én nem vagyok átlagos mégsem. Mert a 120825 forint nem jön ki se nettóba, se bruttóba, se sehogy. Az átlagossal nem tudok mit kezdeni, ebben benne az egymillió-háromszázezer forintos nyugdíjtól minden. Erről az átlagról olvastam egy viccet:

A kis unoka megkérdezi a nagypapát, mi az, hogy átlag.
A papa mond egy példát:
– Te 8 éves vagy, én 80, tehát ketten együtt 88 évesek vagyunk, vagyis átlagban 44 évesek, ami a legszebb férfikor, de dugni te se tudsz, meg én se.

A nyugdíjemelés áldásos hatásait meg csak így bírom elképzelni, mint ezen a festményen látható húha, átlag, ráadásul Évi, és 24, nagyon szexin hangzik:

Hitelesebben hangzana amúgy, hogy ha nem Rétvári Bence jelentené be, hanem én, hogy havonta többet kapok egy ötszátassal, vagy egy ezressel, amit a postásnéni amúgy elvárna borravalónak, csak nem szoktam nekiadni. (És még én érzem magam kellemetlen helyzetben ilyenkor.) Amúgy a rokkantnyugdíjasok olyan helyzetben vannak, hogy most már csak 1-2 évre kapják meg a nyugdíjat, és mehetnek megint felülvizsgálatra, amit ráadásul maguknak kell kérvényezniük, ha jól tudom, különben automatikusan ugrik a nyugdíj. De nem mindenki kap még nyugdíjat sem. Vannak ilyen nyugdíj-szerű ellátások, mint rehabilitációs járadék, meg rehabilitációs ellátás, ezeknek fix összege van, olyan (és most nagyon felfelé kerekítek) 30 ezer forint körül van. Van, akit rehabilitálhatónak ítélnek meg, ők a B1, C1 kategóriások, őket nem is nagyon foglalkoztathatják védett munkahelyen. A lényeg annyi, hogy jelentősen meg lett bonyolítva a nyugdíjrendszer, és akit csak tudnak, visszaterelnek a köz(munka) program világába. Ebben nem vagyok annyira tájékozott, de ők olyan havi hatvan-valamennyi körül kereshetnek. Ezt fél füllel hallottam csak valami közalkalmazottól, aki bent fekszik a pszichiátrián, mert a férje nem akar elválni tőle. Mik vannak? Pénz beszél, pszichiátria fogad. Van amúgy egy közmunkás ismerősöm, de többnyire részeg, tőle nem sokat lehet megtudni.

Szóval a nagy kormánypropaganda mögött, hogy 1,6%, amit különböző játékos matematikai feladványokkal igyekeznek kommunikálni, az van, hogy a szerencsésebbek vehetnek belőle egy cigit. Nem értem, az 1,6-on mit lehet ennyire ujjongani, az 1,6-ról nekem az jut eszembe, hogy minimális, a semmitől alig több valami. Mindegy tavaly is ez volt, meg tavalyelőtt is, de Rétvári Bence még erre is tudott bűvős számokat mondani: 2011 és 2015 között a nyugdíjak a nyugdíjak több, mint 21%-kal nőttek, és a vásárlóerő-értékük 8,6%-kal, amik szerintem hasraütészerű adatok. Én nem igazán vettem észre, hogy több, mint 21%-kal nőttek volna, és a “vásárlóerő-értéke” 8,6%-kal nőtt, ezt talán mondja azoknak, akiktől olyan 60 körül elveszik a rokkantnyugdíjat, és ellátás nélkül maradnak, mert ilyenről is hallottam már nem egyről. Külöben is vicces ilyen kis összegeknél “vásárlóerő-értékről” beszélni, meg ez amúgy is csak egy nagy lózung. Sebaj, hallgassunk egy kis Burzsoá Nyugdíjasokat a nagy örömre:

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=hX-c52a2ImM&w=420&h=315]

Trollok a blogokon is?

“A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelezőlista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy más módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét. – Wikipédia”

Mivel a hírpotálokon már nem szoktam kommenteket olvasni, régen találkoztam igazi trollal, akkor is csak messziről figyeltem a tevékenységüket, és nem folytam bele a tásalgásba. Tegnap elegyedtem szóba először egy igazi trollal, szóval nekem ő az igazi, első trollom, és jól meg is etettem. Megmondom őszintén, hogy először nem zavart (annyira), de aztán eléggé kiakasztott. Utánanéztem, hogy a trollok ellen két módszer van: az egyik az udvarias válaszolgatás (na, ez itt nem működött), a másik az ignorálás, ez végül hatott: vidáman tovább ballagott a kuruc.infora osztani az észt. Az jutott eszembe, hogy olyanok ezek a trollok, mint a vándor cig… rom… szegénylegények, nincsenek önálló, koherens gondolataik, csak járkálnak össze-vissza az interneten, és mindenben illetékesnek érzik magukat, és a zavaros elméleteiket személyeskedessel bőven fűszerezve adják elő magukat.

Éppen a napokban volt itt a blogon a jeleségről szó, egy félkomoly poszt kapcsán, és meglepődtem, hogy több embertől kaptam visszajelzést a kommentelés problematikusságát illetően. Az egyik komment éppen Bardóczi Ákostól érkezett, aki nemrégen írt egy cikket A web 2 üzleti fenntarthatósága, és civilizációs mellékhatásai címen, amiben bőven volt szó arról, hogy nem voltak áldásos mellékhatásai a bizonyos körök által forszírozott, mindenki által elérhető internet-elérésnek, szerinte az internet eredetileg nem arra lett kitalálva, hogy ez majd felzárkóztatja a retardáltakat is. Nos, a következőt írta nekem a kommentelés kapcsán, ami igen hamar be is következett nálam:

A troll szó eredete egy fantasy figura, a modern troll azonban szabadidejében ül a számítógép előtt, és másokkal veszekszik. A céljuk, hogy mások idegeire menjenek, különböző okokból kifolyólag. Túl sok szabadidő, mentális zavar, hiányos szocializáció, számtalan oka lehet a trollkodásnak. Ami aggasztó, a trollok blogokon való megjeleneése, hiszen ez olyan, mintha valaki intim szférájába törél be hívatlanul, és kezdenéd az ő és felmenői pocskondiázását. Én meg, sajnos nem ismertem fel időben, hogy trollal állok szemben, próbáltam neki kultúráltan elmagyarázni, hogy mi az állás, ki vagyok, mi vagyok, aztán jött a személyeskedés, a sértegetés alpári hangnemben. Valami olyasmit mondott, hogy “szétszedi” az írásomat, aztán mindenről írt, csak arról nem, amiről kéne. Értem én, hogy az Origó Reblog rovatában hamarabb megtalálnak az ilyenek, de eddig nem akartam senkit moderálni, vagy cenzúrázni, ezután esetleg jobban meggondolom majd. Ha valakit érdekel az írásom “megcáfolása”, hát tesék, hosszú ugyan, és se füle-se farka, hűen tükrözi a furcsa, középkorból megmaradt világnézetét, és zavart elmeállapotát:

“Először is, a “sapia” (sapientia) nem okosságot, intelligenciát jelent, hanem bölcsességet, ami nagy kettő, de hát, aki mindkettőnek híjján van, mint a szerző, annak ez annyira nem gond.
Mi a fő gond ezzel az írásnak nevezett förmedvénnyel? Tán hogy hazudik? Egy dolog, de leginkább téved. Kever mindent, gizikét a gőzekével, a jó bor kulcsát a kóbor julcsával.

Megvilágítom egy példán keresztül. Mi a célja a háborúnak? Ceasar, Machiavelli, Clausewitz tökéletesen leírták: mikor egy hatalom erővel egy másik hatalmat rákényszerít valamire. Hogy fogalmazná meg mindezt blogszerzőnk? Kábé úgy, mint a libsi féleszűek, akik annyit tudnak arról, mint bármiről, pl. hogy a háború valami olyasmi cél, hogy kimegyünk a mezőre, és minnél több tankot lőjjünk szét. Nem, ez az eszköz, nem a cél. A kettő nem keverendő.

Lefordítom magyarra. A szerző alapvető fogalmakkal nincs tisztában, keveri a szexuális preferenciát a szexualitási tényezővel, illetve a párválasztási tényezővel. Mi a szexuális preferencia? A szexuális keresés iránya, klasszikusan fogalmazva a hetero-, homo-, vagy kevert formájában a biszexualitás, illetve természetesen van egy vagon perverzió, mint pedofilia, gerontrofilia, nekrofilia, szodomia, stb., melyek a lakosság csekély részét érintik, súlyos pszichés betegségek, mint egyébként a homoszexualitás is, melyet ebből a körből direkt politikai megrendelésre, felsőbb parancsra, mesterségesen kivettek. Sapioszexualitásról, akárcsak longofemurofiliáról vagy abundofiliáról, azaz a hosszúcombokért és a vastag pénztárcákért rajongásról azon egyszerő oknál fogva nem beszélünk, mint ahogy a személyleírásokban sem közöljük, hogy a keresett egyén egyorrú.

Ha megkérdezzük a világ férfilakosságának többé-kevésbé egészéges és 75 fölötti IQ-val rendelkező tagjait arról, hogy milyen nő tetszik neki, ugyanazt a választ fogják adni csíkszenthabakuktól a brazíliai sao kutykuruttyig: a nő legyen fiatal, csinos, okos, házias, kedves és lehetőleg gazdag. Ha ugyanezt a kérdést csajoknak tesszük fel pasikról, egybehangzóan azt fogják mondani, hogy a pasas legyen jóképű, gyengéd, családcentrikus, erős, sármos, férfias és persze baromi gazdag. Közismert libsi hazugság, hogy a szépségideál korról korra és kultúráról kultúrára változik, ami marhaság, hiszen ha megnézünk egy ógörög isten-, vagy istennőszobrot, láthatjuk, hogy ma is ugyanez van a divatmagazinokban, a változás felületes és mellékes apróságokat érint, mint a smink fajtája, a frizura alkja és a szeméremszőrzet nyírottságának mértéke, az emberi társas viselkedés és fajfenntartási ösztön marha keveset változott és fog is változni. Nem tekintem lényegesnek, hogy melyik kelet-afrikai pásztortörzs rajong a korongajkakért, és melyik eszkimónak jön be a willensdorfi vénusz alkata (az őskorban az nem volt szépségideál, hanem egy kultuszszobor), mert a LÉNYEG az változatlan.

A férfi számára a csaj vagyontárgy, és akárcsak az órája, telefonja, kocsija, egyben státusszimbólum is. Értékét fiatalsága, szépsége adja, azaz, hogy mennyire képes utódokat létrehozni és hátországot biztosítania közéletben részt vevő manusznak. (Ezért tartjuk szexuálisan vonzónak a láthatóan termékeny, várandós nőt, annak ellenére, hogy alakja igencsak elüt a szépségideáltól.) Randa, elvakult feminináciribancok a kutyának se kellenek, szegények alapvetően ezért feminináciribancok. Ez azonban -mármint a szépség – egy pont, egy tényező, és a többi tényező is szerepet játszik. EZ az, amit a nők túlértékelnek, mivel rendszeresen tévednek, mert azt hiszi, majd elhagyják őket egy még szebbért. Marhaság. Ha benne van a csaj egy -tól-ig kategóriában, akkor pipa, és a többi tényező dönt, nem a szépség. Innentől az már nem számít. Szerencsés történelmi fejlődésű országokban, mint pl. magyarisztánban közmondásosan a fiatal nők több mint 90%-a szép, úgyhogy ez igen korlátozott versenyelőny. Ezért is csaj hülye vicc a szépségverseny intézménye, a felvonuló lányok mind szépek, hogy lehet dönteni? Objektíven: sehogy. Kb. úgy, hogy a krokodil zöldebb vagy hosszabb. (Mellesleg zöld krokodil nincs, a zöld fajok mint gaviálok vagy kajmánok). Innentől a többi tulajdonság dönt, főleg az ész meg a rátermettség, a belső adottságok. Mert ostoba nő minek? Dugni? Arra van gumiból is, felfújható, az olcsóbb.

(Mellesleg a férfi ideális esetben a vagyontárgy neje mellett megprükcsöl még annyi nőt, amennyit még tud, és bármelyiket, amelyik egy fokkal kevésbé ronda, mint egy szovjet tehervonat, mert evolúciós programja a törvényes utód mellett a MINNÉL TÖBB utód irányába hajtja. Ezért van az, hogy többnyire randább nővel csalja a nejét mindenki, és idegenben, nem viszi haza. És nem érdekli, felesége kiről álmodozik, a lényeg, hogy ne dugjon félre. Nincs még olyan régen DNS teszt, hogy a kakukktojásveszélyt ki ne iktatta volna.)

A nőnek ellenben olyan férfi kell, aki biztonságot ad leendő utódainak, mert ő nem tud százezer gyereket csinálni, ezért neki stabilitást adó férfi kell, és egy egészséges genetikai állomány gyermekei apjának. Ezért megy hozzá egy vén milliomoshoz, és csalja odahaza jóképű palival. Lásd: Palicsák Tímea és Dobó Kata őszinte szerelme A. Vajna iránt. (És mellékesen k..rvára nem érdekli, hogy a gazdag férje kit kefél még, ha nem akar elválni és elvenni tőle a bankkártyát.)

Senki nem akar butát. A buta nem jó semmire. Még dugni se tud rendesen. Magánál butábbat nem akar senki, más kérdés, ha a mérce IQ 80, akkor az “okos” kritériuma az IQ 81 lesz. De az intelligencia ugyanolyan párválasztási kritérium, mint a többi belső érték. Senki nem ad fel úgy házassághirdetést, hogy kifejezetten és célirányosan olyan nőt keresek, aki nem tud főzni, még a Gundel főszakácsa se. Senki nem keres házsártos vagy dilis tyúkot. Még a mazochista se, inkább elmegy egy BDSM domina prostituálthoz, azt nem kell hazavinni utána.

Aztán jön a való világ, és beleszarik a ventillátorba.

A valóság meg az, hogy alfa férfinek alfalány jut, “futottak még” kategóriás pasasnak, meg ha szerencséje van, akkor egy kapafogú gizi három agysejttel, mint a szerzőnek is, amikor a cikkben dicsekszik egyetlen nőkapcsolatával, vagy ha még ennyi mázlija sincs, akkor marad marok marcsa. Tőle legalább nem lehet trippert kapni, legfeljebb körömgombát. Az átlagember pedig mérlegel , válogat a csajok közzül, és összetett szempontrendszer és kompromisszumok alapján dönt. Legalábbis azt hiszi. Valójában az a csaj lesz a felesége, aki őt kiválasztotta, csak ha a nő okosabb egy örvényféregnél, akkor simán elhiteti a pasassal, hogy a pasas választotta őt. A lúzereknek marad a buta, aki nem kellett másnak.

Innentől kezdve az értelmes emberekhez való vonzódásról írni kábé annyi, mint a hófehér toyotás királyfiakról meg a nyakigcomb jómellű rózsásajkú pipikhez való vonzódásról. Ez nem szexuális preferencia, hanem kritérium.

Ez csak olyanok számára “jelenség” akik perverzek, mint szerzőnk, és mellesleg puncihoz akkor jutnak, mikor meghal az anyjuk, és rájuk hagyja.”

Ennyi lenne az előző bejegyzésem cáfolata, avagy “szétszedése”. Köszönöm szépen, csak annyit nem értek, miért kell egy bejegyzést “szétszendni”, “megcáfolni”, közben meg a lehető legtöbbet trollkodni, és személyeskedni, amikor ráadásul nem is ismer, egy posztomat sem olvasta ezen kívül. Ja, és egyébként “vad vérnyúl” a nickje, persze anonim módon futja az ámokot. Nem másoltam be a felmenőim sűrű emlégetését negatív értelemben, és a személyes sértegetésit sem, amit először nem vettem komolyan, majd megpróbáltam szép szóval, végül elhallgattam. Ez használt egyedül. Egyébként egészen más miatt maradtam szabadságon, minthogy vele foglalkozzak, de így alakult, és csak gondoltam megírom, hogy trollok mászkálak a Reblogon.

Sapioszexualitás – létező jelenség, vagy fogalom?

Most, hogy szingli lettem (nem, már nem égő a szingli szó sem, hiszen a KDNP éppen a napokban kanonizálta végérvényesen, a szingliadó bevezetésének ötletével), ideje elgondolkodnom, hogy milyen az én ideális partnerem. A legutóbbi párkapcsolatomat megelőzően, én valahogy mindig az okos nőkkel találtam meg a hangot, hiába volt valaki külsőleg vonzó, nem érdekelt különösebben. Mostanában tudtam meg, hogy ennek neve is van: Sapioszexualitás. Tehát nálam a jelenség már hamarabb keletkezett, mint maga a fogalom. Mint ahogy Chuck Norris sem volt tudatában, hogy ő valójában lumberszexuális. Megvan, ugye: szakáll, és flanelling, esetleges kiegészítők: balta, vagy stihlfűrész. Meglehet, hogy a nálunk kétezres évek közepe felé divatba jött metroszexualitás ellenpontjaként jött létre. A lumberszexualitás és metroszexualitás nem vitás, hogy nem szexuális irányultságot jelent, hanem egy divatstílust, a sapioszexualitás viszont vita tárgyát képez(heti), egyre többen adják meg közösségi hálózatokon szexuális preferenciájuknak a sapioszexualitást. Gondoljunk csak hazánkban az Elittárs nevű társkeresőre, ahová elsősorban diplomások regisztrálnak, nos, mi ez, ha nem a sapioszexualitás egy megnyilvánulási formája. Kérdés, hogy lehet-e, vagy szabad-e önálló szexuális irányultságnak elfogadni a sapioszexualitást. Van olyan pszichológiai elmélet, miszerint nincs tisztán hetero-, és tisztán homoszexuális egyed, hanem egy skála van, amelyiknek valamelyik széle felé húzunk, vagy középen helyezkedünk el, ekkor meg biszexuálisak vagyunk. Szóval akkor az egész tisztán  hetero/homo felosztás nem állja meg a helyét (eszerint az elmélet szerint). Ez teret enged annak is, hogy valakinek az intelligencia legyen az elsődleges preferenciája. Itt most em tudok jobb példát, mint az Agymenők c. sorozatból Sheldon és barátnője, Amy.

És ha mégis ilyen beállítottságú volnék, akkor miért éltem majdnem 7 évig párkapcsolatban egy enyhén értelmi fogyatékos nővel? Erről Douglas Adams Az Élet, a Világmindenség, meg Minden c. könyvének egy részlete jut az eszembe, amikor Ford Prefect a következőt mondja Arthur Dentnek:

“– Én is megőrültem egyszer egy ideig – mondta Ford -, hasznomra is vált. (…)

Csak egy kicsit leakasztottam az agyamat a szögről. Úgy gondoltam, ha majd a világnak égető szüksége lesz rám, akkor visszahív. Vissza is hívott. (…)

– Elkezdtem állatokkal kegyetlenkedni – mondta fesztelenül. – Na persze – tette hozzá -, csak hobbiból.”

Szokták mondani, hogy a sapioszexualitás azért is hülyeség, mert az intelligenciának számtalan fajta megnyilvánulása létezik, és amúgy az IQ-teszt megbízhatóságában is szkeptikus vagyok. Velem egyszer töltettek ki egy pályaválasztási tanácsadáson, egy csomó kérdést kihagytam, ennek ellenére viszonylag magas lett az IQ-m. Azóta nem voltam hajlandó ilyesmit kitölteni. Körülbelül akkora hülyeségnek tartom, mint a Rorsach-tesztet, ahol tintapacákból kell kitalálni, hogy mit ábrázol a kép. Nekem egyszer Nagykállóban csináltak ilyet, 2 hétig tartott, míg kiértékelték, aztán a pszichológus végül nagy nehezen kinyögte, hogy ebből nem igazán tudott megállapítani semmit. A lényeg, hogy létezik sapioszexualitás, mint fogalom, tehát maga a jelenség is, és mindenkinek az az okos, és intelligens akit ő annak tart. Ez az én álláspontom. És hogy a hetero-homo skálán hol helyezkedek el, azt most itt nem fogom elárulni, de persze inkább a nők irányába, kérdés, hogy felül tudja-e írni ezt az intelligenciához való vonzódásom. Mondtam már olyat nőnek, hogy “ha fiú lennél, akkor is szeretnélek”, de azt hiszem, ez is változik az idők során, ez a skála, “ezt már nőnek én nem mondanám”. Valaki x év boldog házasság után jön rá, hogy valójában homoszexuális, ez arra tanít bennünket, hogy legalább magunknak ne hazudjunk éveken keresztül, mert úgy jár, mint én A-val. Hogy a hajlama, és beállítottsága ellenére van valakivel, és csak szenvedés az egész. Jobb, ha előbb megismerjük önmagunkat, mielőtt ilyesmibe kezdünk. Különben nem akarok kéretlen tanácsokat se osztogatni, de én így gondolom, hogy ezek a dolgok alaposabb átgondolást igényelnek.

Falusi stigmák

Nem érzem már itt jól magam ebben a faluban. A tanyaközpontbeli ABC-ben vonakodnak kiszolgálni,  a kocsmában nem köszönnek, levegőnek néznek. Itt mindenki tud mindent, legalábbis rólam annyit, hogy elmebeteg vagyok. Ha elmondod a dohányboltban, másnap tudják az ABC-ben is, a kocsmában is. Persze valakit az ilyesmi nem érdekel. De amúgy a legtöbben basznak köszönni még az ismerősök közül is. Még a rokkantnyugdíjasok is lenéznek, mert ők “rokkanttá dolgozták magukat”, nekem meg “csak úgy jött”. Ha bemegyek a városba, teljes mértékben elfogadnak. Érdekes, hogy még a “világfalu” korszakában is megvan ez a falu-város ellentét. Zárkóztathatod te fel akármennyire őket, rájuk lehet tukmálni a Facebookot, meg a hírportálokat, szóval a lehetőség megvan rá, de itt akkor is a Blikk, meg a Kelet-Magyarország megy a kávézóban (ami egyben a dohánybolt, a lottózó, meg a pletykaelosztó).

IItt a kanyar, ami Sóhegyre vezet, “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Van pár kocsma, mindegyikbe különféle haveri társaságok járnak, és általában a köszönés is luxus, ha valaki kávézni jár valahova. Hát, jó, ha kinéznek a kocsmákból, járok a boltokba, ha onnan is kiutálnak, marad a dohánybolt. Különben onnan terjedt el az egész pletyka rólam, különösen miután jóba lettem valakivel, aki egy fél évet töltött a gerontopszichiátrián. Plusz egy fokkal fölöttem áll Gabica, aki sűrűn fordul meg az addiktológián, az addiktológiát általában még úgy-ahogy elfogadják, bár emiatt ő is egyre magányosabb. Általában egyedül iszogat az Amigosban, és löki a sódert a pultoscsajoknak. Tényleg, amúgy nem is szoktam Sóhegyen mással beszélgetni, csak aki megjárta valamelyik műintézményt: pszichiátria, gerontopszichiátria, addiktológia. Ebből a geronto a leggázosabb, a pszichiátria van a második helyen, és az addiktológia megítélése szerintem egyelőre még kérdéses, de szerintem az alkeszek kinézik maguk közül G.-t a “kiugrási kísérletei miatt”, meg amúgy tényleg annyit iszik, mint egy ló, és ő keresi magának a bajt. Itt össszesen tehát ennyi ember áll szóba velem: egy hipochonder, aki a szobatársam volt a pszichiátrián, a gerontopszichiátriás nő, meg az addiktológiás srác. A többi megint csak az úgynevezett normális ember, munkaidő után a kocsmában ül, és extra nagy okosságokat mondanak egymásnak, vagy biliárdoznak.

Stigma van rajtunk, mint egyszer, amikor karácsonykor kijött a kezemen a hidegtől, pedig nem járok már se a kocsmába, se a boltba, csak az Amigosba, ha meglát a csaj, veszi elő a kávéscsészét, ennyi itt a szórakozás. Csoda, hogy itthon ülök a gép előtt, és játékokkal szórakoztatom magam? Most is fordítok egyet, az lesz a címe, hogy A béna blogger (az eredeti cím a The Speaker). Már eddig is sokat szívtam vele, de valószínűleg rá fog menni a hétvégém, de nem baj, szeretem csinálni. Jelenleg ez az egyetlen szórakozásom.