life long struggle

Vagyis élethosszig tartó harc, a life long learning, az élethosszig tartó tanulás mintájára. Kezdek rájönni, hogy az egész életem küzdelem a rossz hangulatok, és érzések ellen. Szeretném, de képtelen vagyok huzamosabb ideig koncentrálni, pláne tanulni! Kisebb, rövidebb dolgokra még oda tudok figyelni, de nagyobb szellemi megterheléssel járó tevékenységeket nem tudok abszolválni. Ezt mindeddig nem láttam be, és nem fogadtam el. Mostanában elgondolkoztam, és kénytelen vagyok vele. Elfogadni még mindig nehezemre esik, de kezdem belátni, hogy így van. Mindig is azt vallottam, hogy az idősödéssel együtt jár bizonyos fokú elhülyülés, de ilyen mélyrepülésre, és gyors leépülésre még én sem számítottam. Betegségbelátásom eddig csak arra terjedt ki, hogy szedni kell a gyógyszert/el kell járni injekcióra, különben súlyos skizofrén tünetek fognak rövid időn belül kiütközni rajtam. Ezen kívül pedig vártam a csodára, és arra, hogy mintegy varázsütésre, egyszercsak jobban leszek, egyszercsak megszűnik a szorongás, a depresszió, a szociális fóbia és társai. Jelenthetem, hogy a szoc. fóbbal állok a legjobban, pedig annak idején az zavart a leginkább. Persze, mert már nem is nagyon járok társaságba. A depresszió, és a szorongás fej-fej mellett haladva, körülbelül azonos mértékben jelentkeznek nálam. + koncentrációs hiány. Van ennek valami neve? Kezdem belátni, hogy mindezekkel számolni kell, és sajnos nem hiszek abban, hogy ezeket gyógyszeresen kellene megoldani. Amikor nagyon rossz, eszembe jut, hogy meg lehetne próbálni plusz bogyókkal, de viszonylag hamar elhessegetem az ötletet. Nem hiszek az alternatív csodamódszerekben sem, az egészséges életmód/táplálkozás, a mozgás és a sport világéletemben távol állt tőlem. Mégis mennyivel lenne jobb, ha elkezdeném? Visszakapnám tőle az életem? Nem hiszem. Boldogabb lennék tőle? Hogy lehetnék olyasmitől boldogabb, amit nem szeretek csinálni? Valaki egyszer azt mondta, hogy nekem az a feladatom, hogy ezzel a betegséggel küzdjek. Vajon miben áll ez a küzdelem? Nap nap után erőt venni magamon, hogy megcsináljak dolgokat? Az élet akkor is küzdés, ha az ember kedvvel teszi a dolgát, de így többszörös erőfeszítés. És mi az eredmény? Semmi. Néhány blogbejegyzés, ami a pillantnak szól. Meddig lesz látható? És különben is meddig érdekes? Addig látható, ameddig fizetem a tárhelyet, és az érdekességét az aktualitása adja. Általában magamról írok, semmi komoly. Ezt a bizonyos küzdelmet próbálom megjeleníteni, nem nagy szavakkal, néha nem a legjobban, csak ahogy tőlem telik/állapotom engedi. Különben küzdelemnek sem nagyon nevezném, hiszen inkább csak passzív elszenvedője vagyok egy állapotnak (negatív tünetek).

Amúgy körülnéztem a szakkörben a kortársaim között: ők látszólag elfogadják ezt az állapotot, beletörődtek, belátták, hogy sohasem lesz belőlük senki, igaz, szerintem olyan nagyon nem is volt ambíciója egyiknek sem, mint nekem. Egyetlen közös van bennünk: mindannyian gyerekek maradtunk. Mindegyik csinálja a kis pitiáner ügyeit, mint én is, látszólag nem bánkódnak a sorsukon, nem vágynak többre, vagy csak nem mutatják. Vagy, ha igen, jól titkolják, de szerintem fel sem fogják, hogy milyen nagy szarban vannak. Vajon le lehet így is élni egy életet? Attól tartok, hogy igen, és én is jó úton vagyok afalé, és olyan tehetetlennek érzem magam, jelenleg, úgy érzem, nincs erőm változtatni…