blogértékelő beszéd

Mivel a freeblog ismét kegyeskedik működni, szétnéztem egy kicsit az ottani blogjaim között, mivel a Kellett neked rongybicigli blog előtt volt még két blogkezdeményem, 2007 végén, illetve október 25-től a Roboman akcióra kész!, majd még 2008 elején az Un, ami egy Chumbawamba albumról kapta a nevét. Ezek a blogok a kórházi és elbaszott gyógyszeres kezelések miatt maradtak abba. 2009 végére sikerült eljutni oda, hogy olyan gyógyszert kaptam, ami nem szedált le (2006 március 5-től idáig tartott a folyamat), és ekkor belefogtam abba a blogba, amit 3 éven keresztül vezettem, és ma is megtekinthető, annak ellenére, hogy a freeblog már másodszor tüntette el, és egyszer volt egy adatvesztés is, meg helyreállítás, de a freebloghoz tartozó tárhelyem sohasem került elő, és a képek sem, amik rajta voltak.

Ezen a blogon a negatív tünetek domináltak, annak ellenére, hogy nem szedált le a cucc (abilify), majd kb egy időben álltam le a bloggal és a gyógyszerrel, tavaly december-idén január körül. A freeblog szarakodásai miatti rengeteg pótmegoldás és pótblog közül már nincs meg semmi, viszont idén február körül belekezdtem az Egy átlagos fiatal férfi naplójába, ami kezdetben viszonylag normálisan(?) indult, viszont szép lassan belegyalogoltam benne egy pszichózisba, és így esett, hogy ebben a blogomban a pozitív tünetek domináltak. Ebben a blogomban az a furcsa, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal vezetem benne a téveszméimet, és végül egy olyan cirkuszba torkollik, ami világra szóló. Egyébként a lejegyzett téveszmék és az erőszakos kísérlet egy elfekvőbe való elhelyezésemre is példa nélkül álló a pszichiátria történetében, szerintem. Röhelyes lenne, ha nem lenne olyan szomorú: miközben a nyíregyházi pszichiátria intézményvezető főorvosa minden erejével azon volt, hogy a legdurvább pszichiátriai módszereket bevesse ellenem, rendszeresen kirakták a blogomat az Origóra, és egy fél ország láthatta.

Mára odáig jutottam, hogy nem tudok már teljesen azonosulni egyik blogom látásmódjával sem. A pszichiátria téma a Kellett neked rongybiciglin, ha megjelenik, általában az “élni és élni hagyni” elve érvényesül, nem írok róluk olyan durvákat, ha cserében békén hagynak. Az Egy átlagos fiatal férfi naplójában nagyon csúnyákat írok róluk, de ezeket tartom is mind a mai napig, csak már belefáradtam, hogy minden 2. bejegyzésben ők legyenek a téma. A jelenlegi blogom fogalmazási stílusával már úgy-ahogy meg vagyok elégedve, viszont azt vettem észre, hogy gyakran viselkedek úgy, mintha én lennék a legokosabb, de ez, tekintve a környezetemet, nem is olyan meglepő, azt kell, hogy mondjam. Szóval mint mondtam, már nem érzem magam betegnek, de már megint ott tartok, mint a Kellett neked rongybicigli blogomban, megint rehab munkát végzek, igaz, jóval több pénzért, megint utálom, és már megint felvételizni akarok, most végre magyarra. Még mindig Anikóval vagyok, mint végig a publikus blogjaimban, ezt most nem kommentálnám.

Régebben szerettem volna, ha többen felfedezték volna a blogomat, mármint a pszichiátriai betegek, elsősorban skizók, de a véleményem időközben úgy eldurvult az egész szociális ellátórendszerről, meg az engem körülvevő világról, hogy semmit sem akarok jobban, mint kilépni belőle, engem csak ne fedezzenek fel, és hagyjanak békén. Ez a vágyam maximum még teljesülhet, mivel a Google már a füle botját sem mozgatja rám általában, marad az a néhány olvasó, aki az eddigi tevékenységem alapján ismer, és majd szép lassan elkopnak ők is, és akkor bezár a bazár. Olyat meg nem lehet csinálni, hogy mindenki ismerjen, kivéve a környezetemet. Ezért is vonultam vissza a Facebookról is, legalábbis többet nem teszek közzé a saját nevemben semmit, megelőzendő a nagyobb balhékat. Nem akarok többet a skizóságom miatt ismert lenni, mivel ez 1. nem teljesítmény 2. úgy látszik, senkit sem érdekel. Hát, majd kitalálok valamit, egyelőre a magyar van tervbe véve, aztán majd meglátom.