Egy bácsikám, ki csősz volt…

A másik kedvenc mesém a horrorisztikus és pszichothriller elemekben bővelkedő Varjúdombi mesék volt. Ez a rajongásom addig fokozódott, hogy egyetemista koromban kikölcsönöztem a könyvet is, amit egyébként Tarbay Edének köszönhetünk, a grafikákat nem tudom kinek köszönhetjük, de csodálatos, ahogy mindenki toldozott-foldozott ruhában, depressziósan vonszolja magát. A rajzfilm színvilága felidézi a kábé egy hónapos delírum-közeli italozás utáni világlátást, mintha mindent bevonna a hónapos retek, és mintha mindeki kifakulni készülne ebből az árnyékvilágból. Itt is vannak arcok, de itt mindig más a főszereplő: a mindig fázó nyúlapó, a póruljárt varázsló, a szolgálakész kísértet. Tolkient, és J. K. Rowlingot eszembe jutattó szocialista fantasy 1975-ből, ami azzal ér el fantasztikus hatást, hogy mindenhol felfordulás, kosz, pókháló van, de minden mocskos sarokból valami titok, igézés, varázslat kerül elő. Azt hiszem, ennyit gyerekkorom kedvenc meséiről. Akkor sem voltam már 100-as. Emlékszem, valamiért csak titokban mertem nézni, már akkor is éreztem, hogy ennek a mesének a nézésével valamiféle bűnt követek el a fennálló világrend ellen, és növelem magamban azt a borzongásra éhes szörnyet, akivé a későbbiekben váltam.